1. felvonás:
Krisztus Király vasárnapja van. És óhatatlanul eszembe jut a szent Ignáci lelkigyakorlat második hetének bevezető gyakorlata, ahol el kell képzelni, ahogy az Úr Jézus, egy szép, kies tájon megtart egy lelkesítő beszédet, mint a leaderek leadere, mai modern szóhasználattal élve. És őt hallgatva, van akiket annyira elkap a buzgóság, hogy Őt akarják követni mindennel dacolva.
Éveken keresztül azt hittem, hogy itt az az elvárt belső magatartás, hogy én is belelkesedjek, és menjek az Úr Jézus után, vele, és mentsem, építsem az országot.
De vajon valaha is mertem-e Őt egészen szabadon hallgatni? Amikor el lehet veszni abban, ahogy egy ember megelevenedik egy jó ügyért, úgy lehetett az Úr Jézus is. És akkor a végén azt mondhatta az Úr, hogy menjetek, és ahol éltek, tegyétek a jót, szeressetek igazán, mélyen, nagyon, bízzatok a bennetek, és köztetetek levő Istenben, és esténként adjatok hálát a napért.
2. felvonás:
És ő mindezek után elindult azokkal, akik a tanítványai voltak. a többség, pedig hazament.
És én sosem mertem tőle távol maradni, nehogy lemaradjak valamiről, vagy nehogy szem elől tévesszem, hogy hátha én is fontos leszek, engem is észrevesz majd, hogy még az Istennél is úgy van, hogy ahhoz, hogy szeretve légy, észre kell vegyenek... de legfőképp, a betegségem óta az egyetlen stabilitás, az egyetlen garancia a stablitásra, az Isten közelsége volt.
És így lelkesen, mint a férfiak én is bevetettem magam, és még örömem is volt benne. Aztán egyszer csak, kezdett fontos lenni, hogy én nő vagyok: fontos lett, hogy ez fontos az Úr Jézusnak, hogy engem ő nőnek (is) lát, lehetek az.
3. felvonás:
És egyszer, nem is tudom megfogni hol, az út mentén gyerekek tűntek fel... és nekem sokkal könnyebb, sokkal szabadabb volt a megtapasztalt szeretetet feléjük megélni (megmentési szándék nélkül, csak úgy, azért mert nekem is jótt tett a gyerekekek társasága). És az Úr Jézus elkezdte esténként megmosni a lábamat, igent mondva arra az emberségre, ami az enyém, amit hordozok.
Ebben az elmélyülő intimitásban kellett felismernem, hogy ő nekem nem tud férj-társ-partner lenni, hogy soha nem lehet gyerekem. Ennek fájdalmát, gyászát, valóságát attól féltem, hogy nem fogja megbírni a kapcsolatunk. (egyáltalán, ki vagyok én, hogy odáig merészkedjek, hogy számonkérem az Urat?)
És ezek után elvitt Csádba (én mondtam rá igent, de az elejétől kezdve éreztem, hogy az Úr Jézus tartogat nekem ott valamit), és belém égett a szeretet, belém égett a világosság, a Fény, a melegség. Belém égett annak az öröme, aki barátként betérne otthonomba vacsorára - IMMÁR NEM KELL VELE MENNEM, UTÁNA SZALADNOM, HOGY NEHOGY MAGAMRA HAGYJON.
Így a másik ember, már nem konkurál az Istennel, hanem ajándék, aki átölelhet, akit ölelhetek, miután minket külön külön megsebez az élet, s akár mi egymást is sebezzük, de el kell kezdeni élni abból a szeretetből, abból a stílusból, amiért a Király élt, s ahol a Király tovább él.
