Mindennek megvan a maga ideje

Hogy mi lesz ebből, nem tudom... emlékezés, hálaadás, lezárás, elbúcsúzás? Egy pár nap múlva lesz öt éve annak, hogy egy februári reggelen egyetemkezdés helyett a kórházi vizsgálószobában megrémülve hallgattam a hírt: be kell feküdnöm kezelésre (orvosis diákként talán még ijesztőbb ez a hír, a kiszolgáltatottsággal való szembesülésről senki sem tanít nekünk).
Az egyszerű fertőzés elkomplikálódott, sok lázas, álmatlan éjszaka, az önmagamba vetett törékeny bizalom teljes összeroppanása, az erős késztetés, hogy változzak, valamit felmutassak majd ha ismét egészséges leszek betöltötték ezeket a napokat. És amikor már-már szervezkedni is kezdtem, jött a filmszakadás: mintha addigi életem filmjének egyik szereplőjéből hirtelen rendezővő és főszereplővé avanzsáltam volna, aki megmondja mindenkinek, hogy mit hogyan kell jól csinálni, illetve ki szerepelhet ebben a filmben és ki nem. Aztán a rendezés megszakadt: a márciusban kezdődő pszichiátriai kezelés első két hónapját teljes homály fedi, nincs meg az a két hónap az emlékeimben. Aztán jött az újrakezdés kínja: ki vagyok én, aki ennyire összeroppanhat? Ki a Jóisten, aki ezt végignézi, megengedi? Kik az emberek körülöttem: kik a maguk módján próbálnak boldogulni az új helyzettel?
Tudod, kedves olvasó, mi volt akkor a mozgató rugóm? Bizonyítani akartam, hogy fel tudok állni, hogy az embereknek meg fogom mutatni, hogy én, H. Margó képes vagyok visszamenni az egyetemre, képes vagyok meggyógyulni (még ha hetekig lázas is vagyok, és már nem tudják az orvosaim, hogy mi lehet az oka, akkor is), képes vagyok húsz év után függetlenné válni attól, hogy megfeleljek a körülöttem levő embereknek, akiktől annyira függött az értékességem. És valahol nagyon mélyen, habár mosolyszünetet kértem, tudtam hogy a Jóistennek fontos vagyok, benne elférhet ez is (de ezt inkább a sejtjeim rendszere, dinamikája tudta, mint az értelmem).

És hát elindultam: az eleje nehéz volt, mint egy riadt kismadár, alig mertem emberek közé menni, de lassan telt az idő, elmentem az első lelkigyakorlatomra, és a végig sírt napok alatt megértettem, hogy az értékességem nem az élettörténetemtől függ, nem az emberek elismerő szavaitól, pusztán az, hogy létezem értékes, mint ahogy a pipacs is csak azzal, hogy kint a mezőn virít, egy nagyon értékes virág. Aztán segítettem nagyobb események szervezésében, angolul tanultam, kínlódtam a hétköznapokkal, aztán a második lelkigyakorlat következett, ahol megtanultam, hogy a kapcsolatok (Jóistennel, emberekkel) folyamatos alakulásban vannak, mint az évszakok illetve hogy a hivatás, az több mint hogy milyen egyetemet végzek. Ezt követte az önkéntes munka egy alapítványnál, használni kellett a kreativitásom, a kommunikációs készségeimet, emberekkel kellett együtt dolgozzak. Ami  újra és újra előjött, mint téma, mint kihívás, az az alázat kérdése: különleges vagyok, de nem különlegesebb mint bárki más, így legyek figyelmes, mert mindenkitől tanulhatok valamit arról, hogyan lehet szépen élni. És mivel különleges vagyok, amit teszek az is az, az én élettörténetem is különleges, hát éljem azt. Nem kell nekem a más élettörténetét éljem, hisz csodás a sajátom is, és ha figyelek, és ha merem élni, abban annyi kincset elrejt a Jóisten.Tudod, kedves olvasó, én nagyon szerettem álmodozni, saját magamat is megálmodtam ilyennek-olyannak, de ez fallá válhat: a valóságban nem tudok olyan szépen megoldani problémákat, mint az képzelt világomban, és ijesztő. És hát ezt is tanultam az évek alatt, megszeretni a valóságomat.

És most itt állok: milyen volt ez az öt év? Szép volt, intenzív volt. Érdekes, nézem, hogy mit viszek ezekből az évekből magammal? Ha új helyre érkezem, senki nem tudja mi mindent szerveztem, nem tudják, hogy mennyi időt töltöttem az ignáci lelkiség megismerésével, azt is csak a CV-ben olvashatják, hogy mennyi szakmai munkát végeztem. A barátságaim története sincs az arcomra írva, a beszélgetésekből nem készültek CD-k, amik a könyvespolcon sorakoznának. Mit alkottam? Nincsenek képeim (max egy két fénykép), nincsenek köteteim (max ez a blog, és a ki nem nyomtatott levelezések), nincsenek dalaim (csupán az időszakokra kijelölt "himnuszok", melyekben felsejlett valami akkori impulzusaimból). Nincs jegygyűrűm, csupán egy album, abban néhány arc, akikre rácsodálkoztam, hogy Istenem, de gyönyörű ez a férfi, és néhány kép azoknak az arcával, akik jelezték a bennem megsejtett szépséget. Hogy mi hiányzott az ennél többhöz? :) lehet, hogy most csak annyi kellett, megtanulni azt, hogy amiért nem az enyém, azért még lehetek hálás az létéért. És persze ebbe az albumba teszem azokat a házasságokat, akiket ebben az öt évben kísértem, közelről vagy távolról, örömeikkel, nehézségeikkel. Fiam és lányom sincs, csak néhány emlék, amit a karjaim és ölem őriz, melyben egy-két gyerek békésen elszenderült. Ebben az öt évben emberek vannak, kik szerettek, s akiket én is próbáltam szeretni. És ez így szép volt, kerek volt, nem bánom, a hiányokat sem, azok is elférnek. Elengedés...
És milyen érdekes? Mint egy refrén visszaköszön az öt év nyitó kérdése: mitől vagyok értékes? És várnám tőletek, emberek, embereim, hogy mondjátok meg a választ, de ha mást nem is, ezt megtanultam az öt év alatt: azt a választ, amit hallani szeretnék, nem tőletek kell elvárnom. És nem azért, mert rossz választ adnátok :) Újratervezés....

Elengedés végén, újratervezés küszöbén, a láthatáron remélem felsejlik az újrakezdés. Hála, bizalom, új remény kísérnek. Ámen!