Egy nagyon meglepő felkérést kaptam: legyek társbeszélgető egy szerzetessel, aki arról kellene beszéljen, hogy mit is jelent, milyen is a szerzetesi lét, mert fontos lenne azt közvetíteni, hogy nincs szakadék a szerzetesek és világiak között.
Próbálom saját magam számára is megfogalmazni ezt, de előtte szükséges volt tisztáznom, hogy ha elvállalom, mit is remélek én ettől. Az első dolog, ami újra előjött bennem, az volt, amit pár héttel korábban a kérdésre válaszoltam, hogy miért szeretek minisztrálni: azért minisztrálok, és azért vállalom fel ezt a kissé ijesztő beszélgetést (ijesztő, mert hát ki vagyok én, hogy a szerzetességről, megszentelt életről beszéljek?) mert mindkettő azt hordozza, hogy
a Jóistenhez egészen közel lehet menni. Hogy ehhez nem kell tökéletes embernek lenni, sem teológiai tudásban, sem a törvények megtartásában, sőt a szeretetem is lehet az ember töredékes, önző, bárgyú. Hogy a Jóisten nem teljesen kikupálódott embereket vár a szolgálatba (és ez lehet akár a család is), hanem
nagy-nagy nyitottságot, kíváncsiságot, tanulni vágyó szívet, ami a többre, tökéletesebbre vágyik, de mivel tudja, hogy őt a Tökéletes Szeretet feltétel nélkül szereti, ez a többre vágyás nem teszi görcsössé, nem megy ez át megfelelési kényszerbe.
És a másik dolog, amit vágynék hallani-elmondani, hogy
nem leszek kevesebb, kevésbé értékes, hasznos tagja a közösségnek, ha nem leszek szerzetes. Hogy a megszentelt élet nem a szerzetesek, papok privilégiuma csupán, hogy az Istennek átadott élet valóságos hétköznapja lehet a család: hogy a konyhai teendők, vagy a mesemondás nem kevesebbek mint az árvák, haldoklók gondozása, és hogy a napvégi examen után észreveheti a családanya is, hogy a Jóisten szerető tekintete végigkísérte a napját, még ha nem is találkozott egy tucatnyi emberrel. És amennyire megvan a családos életnek, a házasságnak, gyereknevelésnek a kevésbé romantikus, rózsaszín oldala, ugyanúgy a szerzetesek is megvívják a mindennapi kommunikációs, kapcsolati harcaikat: törékeny emberek közössége, csapata mindkettő. És mégis a Jóisten fontosnak látta, hogy ilyen emberekre bízza a Megváltást: az Úr Jézus családban nőtt fel, aztán meg a megváltás hírének továbbadását, annak megélését az apostoli közösségre bízta: egyszerű ácsok, halászok, vámosok, sátorkészítők szentelődtek meg az úton, melyet a Jóisten szeretete mutatott, de aminek az építéséhez szükség volt az ő kezükre, lábukra.
És akkor, mi is számomra a szerzetes lét...
Egy pár éve nagyon megfogott, amikor egy jezsuita azt mondta, hogy a szerzetes kicsit olyan mint a fáklya, vagy mint a hegyre épített város. Bár lehet, hogy nem így mondta, de nekem mégis megmozdult erre a szívem, hogy jel lenni. Ahogy az Úr Jézus a tökéletesen nyitott ablak a Jóistenre, az Ő szeretetére, úgy ha szerzetes lennék, akkor így szeretnék én is
ablakká válni. (bár néha nehéz nyitottnak lenni, és hát gyakran maszatos is ez ablak... de a Fény a fontos, Ő képes beragyogni a sötétebb ablakokon is) De nagyon fontos lenne, hogy ez az ablak
elérhető legyen, bárki használhassa, egy ablak ami annyira egyszerű, hogy
elvész a fényben, így az emberek a fény után vágyjanak, a kilátásra.
Végül egy idézet a végső beszélgetésből:
"Mert sem a szerzetes, sem a családos lét nem szebb, jobb vagy hasznosabb a másiknál, hiszen mindkettő hordozza a teljesség reményét: mindkettő a hegyre vezet, a Jóisten megismerésének, és az Ő szeretet közösségének megélésének hegyére, csak más-más ösvényeken vezet az út."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése