Nem tudom, más hogy van vele, de az
orvosi egyetem hosszú évei alatt engem el-elkapott az a kínzó gondolat, hogy
haszontalan az energia befektetésem. Tudtam, hogy egyszer majd egy távoli
jövőben a mostani munkámnak meglesz a gyümölcse, de ha csak ez lett volna a
motivációm, én biztos abbahagytam volna.
Most az államvizsga küszöbén is
megállok, és nézem, hogy a körülöttem levőknek volt-e haszna abból, hogy én
orvosit végeztem? Nem ringatnám magam abban a tévhitben, hogy majd a rezidens
időszak elkezdésével egyből minden változik. Láttam-látom a baráti
társaságomban, hogy nem a kevés fizetés az egyetlen gond a rendszerrel:
"azt érzem, hogy senkinek nem tűnne fel, ha nem lennék ott." Mélyen
érintenek a hozzám hasonlóan küszködő ismerősök mondatai, és vágynám nekik
annak a tapasztalatát, hogy lehet adni, lehet jó hatóanyagnak lenni! Egyszerű
egyetemistaként lehet részese lenni egy terápiás tevékenységnek, aminek
zárómondata: "Ha önmagad vagy, valami olyan csodás dolgot adsz a világnak,
ami eddig nem volt ott."
Hol
létezik ez a dimenziójú világ? A Yuppi-táborban ez valóság, egy való-világ,
amit azért hoztak létre, hogy a "krónikus betegség"-szörnyetegével
küzdő gyerekek (cukorbeteg gyerekek, onkológiai kezelésben részesültek és gyerekkori
reumás betegséggel küzdők) rácsodálkozhassanak a játék örömére. És a játék
által felfedezett képességeikkel merjék majd vállalni a szörnyeteg-szelídítés
útját, azaz elfogadni, hogy a betegség része az életüknek, viszont nem a
főszereplője. Pont ezért az egész tábor ideje alatt a szervezők, az önkéntesek
nem is kérdeznek semmit a betegségről, ehelyett izgalmasabbnál, izgalmasabb
programokat szerveznek: íjászaton, lovagláson, mászáson, evezésen, fotózáson,
kézműves foglalkozáson, zene és színjátszás programon fedezhetnek fel egyre
több mindent magukról a gyerekek.
S
hogy mit tud ide beadni egy orvosi egyetemista? Hát a kíváncsiságát (amivel
amúgy tanulni szokott), hogy egy hétre félretéve a betegségről tanult
statisztikákat, laboreredményeket, a kedvenc filmjükről mesélő gyerekek is
lekössék a figyelmét. Emellett jó ha hozza az empátiát (amiről talán beszéltek
már neki egy-egy tanórán), mert megérteni, hogy egy tinilánynak miért ciki a
kellemetlen szagú szúnyogírtót használni, nem egyszerű feladat. És hát az
éjszakázásokban megedzettek előnyben vannak, mert a program hosszú, és a
gyerekek előtt kevésbé példaértékű, ha az önkéntes a program alatt szundikál.
Amit jó nem otthon felejteni, az az alázat: nagy nagy alázattal tanulni a
gyerekektől a lelkesedést, a bátorságot. Aztán nagy alázattal megállni az
önkéntes társak mellett, akik bár a nap végére ugyanannyira fáradtak, mégis
egymás öröméért kitalálnak valamilyen játékot. De ha nem is lenne rögtön kéznél
az alázat, a vezetőség szolgáló szeretete, ahogy átfogják az egész tábort,
előcsalja azt a rejtekzsebekből. (És erre a vezetői-mintára lehet, hogy nem
készít fel az egyetem, hogy így is lehet....)
Mielőtt
bárki morfondírozna, hogy vajon milyen felekezetű a Yuppi-tábor,
gyorsan-gyorsan elmondom: a Yuppi vallás- és politikamentes. A szavak amúgy is
annyiszor cserben hagyják az embert... És mégis, én úgy éltem meg, hogy
mindenütt ott van a Szeretet. De olyan diszkréten, olyan tapintatosan, hogy ne
hívja fel magára a figyelmet. Ott a reggelre főzött kávé illatában, egy
pillanatra ott visszhangzik a biztató szavakban, hogy aztán továbblépve az
elfáradásban összeborulók vállát megérintse, s nagy örömmel gyűjtse össze a
hálás sóhajokat. S másnap kezdődik minden elölről.
A
Yuppi azért is csodavilág, mert a gyerekek ingyenesen vehetnek részt rajta
teljes orvosi felügyelet mellett. Másrészt a Yuppiban mindenki önkéntesen
dolgozik, ami azt jelenti, hogy a táborok sok-sok ember apróbb-nagyobb
adományából jön létre. És ez minden évben igazi csoda. Ha szeretnél a csoda
részese lenni, akár egy 2 eurós sms-el is megteheted (küldheted a 8835-ös
számra), hisz a kis csoda is csoda :) További lehetőségeket olvashatsz itt:
https://www.yuppicamp.ro/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése