Koinonia

    Vasárnap délután. Mivel elég ijesztő felhők gyülekeztek, ezért nem mertem neki vágni egy nagyobb biciklitúrának. Eszembe jutott, hogy nézzem meg a zsinagóga hirdetőjén, hánytól is van az orgona koncert. Odaérkezve látom, hogy nyitva van: Végre.

Már Vásárhelyen is olyan régóta bűvöltem a csodaszép zsinagógát, mégsem jutottam be. A mindenes bácsi kedvesen fogad, mivel ő a hitközösség sírásója, s csak besegít a zsinagógában, nem tudja az én kíváncsiságomat kielégíteni, de megveszek egy kis füzetet.

És akkor belépek a zsinagóga belsejébe, és ugyanaz az érzés fogott el, mint amit az első mecsetbe lépve éreztem: "Mindent Isten nagyobb dicsőségére"- vallástól függetlenül az emberek gyönyörű alkotást képesek létrehozni. És meglep a boltíven a magyar felirat: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat." És hát a mi főparancsunk második része is ez.Ha építész lennék, vagy teológus, mesélhetnék többet is a templomról, azaz zsinagógáról. De ami számomra ennél fontosabb: a találkozás. Szóba elegyedtem az aranyos bácsival, aki azért sem tudott nekem többet mesélni sem zsinagógáról, sem magáról a zsidó vallási hagyományról, mert ő buddhista, már apukája is az volt. Hát ne mondjam, hogy mennyire furdalta az oldalam, hogy mit keres egy buddhista a zsinagógában :) Mint mondtam, ő sírásó a hitközösségben, de tudogat angolul, így felvették, s hogy teljes legyen a kép, elmesélte, hogy a szobája falán a Buddha kép mellett egy Thomas Merton kép van, és majdnem minden könyvét olvasta. Beszélgettünk arról is, hogy a buddhista aki nem ölhet semmit, még az idegesítő legyet sem, egyszer észrevesz-e valamiféle hasonló békét az emberi kapcsolataiban is? A bácsi egészen békésnek tűnt, szóval a teszten sikeresen átment. Szép kis életkép lett ebből: a zsinagóga kertjében beszélget a katolikus és a buddhista, akik Thomas Merton műveiből mindketten sokat merítenek.
    
      Ezután elmentem a ferences templomhoz, ami egy kb ötszáz éves, hatalmas komplexum, és mivel búcsú volt a hétvégén, óránként indult tárlatlátogatás. Hát persze, hogy kihasználtam. Itt is mellőzném a történelmi adatokat, azt mesélném, amit eltettem ebből: nagyon szép az, hogy a templom körül van egy nagyocska füves terület, körbe fákkal, egyik csücsökben játszótér. Mintha azt mondaná, hogy "emberek, gyertek, üljetek le, pihenjtek meg, játszatok a lábaimnál". A körséta egyik nagyon eleven pontja volt, amikor levetítettek egy kisfilmet a ferencesekről, akik Szegeden élnek. Nagyon emberi, nagyon életszagú volt. Tallózok néhány gondolatot. A szegény-konyha vezetője csillogó szemmel mesélte, hogy neki mekkora büszkeséget jelent, hogy amikor a városon végig biciklizik, a város szegényei lelkesen üdvözlik; ha előkelőségek tüntetnék ki ekkora tisztelettel, hát azzal nem tudna mit kezdeni (én kinek az üdvözlő szavától ájulok el?). Aztán egy másik szerzetes mondta, hogy a mai kor emberének legnagyobb betegsége: a FELÜLETESSÉG. Felületesek mind a keresztények és nem-keresztények, és hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy kicsit megálljon, befele figyeljen, foglalkozzon érzelmeivel.

Aztán meg a kiállítást is végig néztem. Ami innen megtetszett, az egy kínai Jézus születés ábrázolás, mert a ferences térítők fontosnak tartották megőrizni a helyi hagyományt, értékelni az embert, integrálni a Jóistenbe.

    És hogy teljes legyen a nap, az egyik kollegista srác az este érkezett vissza Márianosztráról, ami a pálos szerzestek egy fontos rendháza, és mesélt kicsit róluk, de az már egy másik történet.

     Hogy mindez hogyan is fejezhető be: talán azzal a nagy tanulsággal, amit a tavasszal kellett jól a szívembe véssek: a Jóistennel való kapcsolat ha nem késztet a másik emberre való nyitottságra, a nagylelkűségre, hanem ellenkezőleg gáttá válik, akkor gyorsan térjek vissza Hozzá, mert valami zavar támadt, és az egóm került a fókuszba.