I. impulzus: Az első hetet követő vasárnapi evangéliumban volt az a példabeszéd, amikor a király lakomát szervez, és sokan kifogást keresve-találva visszautasítják stb. Otthoni (udvarhelyi) szentmisén már megfogalmazódott bennem, hogy nem csak arról lenne fontos beszélni, hogy a szent életű emberek hogyan mondtak igent a Jóisten ajánlataira, hanem felrázni kicsit az embereket, hogy a mi életünk, a mi hétköznapjaink is ugyanilyen egyediek, nekünk is mindennap valamit akar mutatni a a Jóisten. És hogy nekünk nem kell a szentek életét újraélni, hanem legyünk nyitottak arra a kalandra, amire a Jóisten minket hív egyenként.
II. impulzus: Aznap este már Vásárhelyen az ifimisén hangzott el, hogy a király nagy asztal-közösségre hív, vágyik az egységre, a bőségre, és akkor amikor mi érezzük magunkban ugyanezt a vágyat, néha pótcselekvéssel próbáljuk kitölteni (munka, teendők, stb), dehát igazából ezek nem adják ugyanazt a bőség és egység érzetét. Emellett pedig mi vagyunk mind az először, mind a másodszorra meghívottak: van az élettörténetünknek egy olyan szakasza, amikor olyan egyértelműen éreztük ezeket a lakomára hívásokat (vagy mert beleszülettünk, vagy a közösség hatása), aztán meg van-volt idő amikor fontosabb dolgaink voltak, de semmi baj, ez így lehet. A Jóisten újra hív. És akkor még ott az a nagyon furcsa jelenet: a nem megfelelő ruházatú alak, akit kiraknak. (tudni kell, h keleten a házigazda kiküldte a ruhát is a meghívottaknak): ennél szebben a lelkiállapotot leírni nem is lehetne: fogcsikorgatva, megkötözve, tehetetlenül. Ez jellemzi azokat a helyzeteket amikor nem választunk, nem döntünk valami mellett, csak úgy sodrodunk. Mintha az illető azt mondaná, hogy hát mindenki jött, jöttem. Míg aki felöltözik az már tudatosítja, hogy hova is indul. A heti lelkigyakorlat pedig: képviselni a reményt, vagy a modern eszközökkel közösségeket-kapcsolatokat építeni-erősíteni stb.
III. impulzus: néhányan akik olvasták az eddigi bejegyzéseket, jelezték, hogy nem-e folytatnám, mert színfolt ez a napjaikban - növelni az életet, a reményt, azt a fajta "mégis-morált", hogy mégis csak lehet menni előre, lehet bízni a Jóistenbe. Loyola-i Szent Ignác írja: "A közösség lényege, hogy mindenki adja amije van, annak, akinek épp arra szüksége van rá. Akinek türelme van, adja azt, akinek ideje, az azt."
És ami ma megerősített a blogírásban, hogy bármilyen fáradt vagyok, amikor elmesélem valakinek, hogy épp aznap, az elmúlt napokban mi volt öröm-bánat, kihívás, miért vagyok hálás, előbb utóbb besettenkedik a hála, hogy mennyi ajándék van elrejtve a napokban, és akkor egy pillanatra a magamért való aggódás homályából felsejlik a Jóisten szeretetének a sugara. Erre ad lehetőséget a blog is. Szóval kedves blog-olvasó közösség a ma esti kérdésem magamnak és nem csak: hogy megyek előre? Érzem-e, tudom-e, hogy nem vagyok egyedül? Hogy a Jóisten áld, küld? Hogy van remény?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése