2015. június 14., vasárnap

Ezt a beszédet mondtam a vártemplomi ünnepségen


Tisztelt tanári kar és meghívottak! Drága szüleink és rokonaink! És ti, kedves végzős diáktársak!

          Ha megkérdeznék bárkit, hogy szerinte egy orvos, fogorvos, gyógyszerész, aszisztens vagy bába minek a szakértője, attól félnék gyakrabban kapnám azt a választ, hogy ők a betegségek a szakértői. Ha azt válaszolnák, hogy egészség-szakértők az már jobban hangzana, de hát tudjuk, hogy az egészség egy eléggé relatív fogalom. Az lenne a javaslatom, hogy egy pillanatra, mondjuk azt, hogy mi, végzős diákok egy bizonyos értelemben életszakértők vagyunk. Hiszen erről tanultuk az elmúlt évek alatt, nem? Kezdtük a legparányibb sejtalkotó elemeknél, aztán próbáltuk megérteni a szervezetünk életfontosságú szerveinek működését, később pedig azt, hogy hogyan próbál életben maradni a szervezetünk egy betegség ideje alatt is.

          De ha őszinték vagyunk, akkor ez a tanulási folyamat nem az egyetemi évekkel kezdődött meg. Hiszen mindannyian az élet első leckéit otthon kaptuk meg, a családunktól, ahol életünk megfogant, s ahonnan az elmúlt 4-5-6 év alatt is folyamatosan töltekezett meg-megfogyatkozó életerőnk, akár a bátorító szavak, akár a jól felpakolt hátizsák által. Köszönő szavak helyett, egy Albert Schweitzer idézetet olvasnék fel: 
„Sok jellemvonásunkat, amelyek már a sajátunkká váltak, a gyengédséget, jóságot, szerénységet, a megbocsátás hajlandóságát, az igazságszeretetet, a hűséget vagy a lemondást azoknak az embereknek köszönhetjük, akik cselekedeteikkel megmutatták nekünk ezeket az erényeket, néha a fenségesen nagyban, néha a kicsiben. A tetté vált gondolat belénk esett, mint a sziporka, és új lángot gyújtott." 

          És mindenkori tanáraink is tanították nekünk az életet, sokszor nem is a tananyag által, hanem az életpéldájukkal, ahogyan ők maguk is élik az életet, vagy épp a lelkesedéssel, ahogy a medicina rájuk eső szeletét magyarázták nekünk. Kalkuttai Teréz anya mondása, hogy nincs jó vagy rossz ember, hanem egyes emberek az életünkben áldásként vannak jelen, mások pedig egy jó leckeként. Tanárainknak köszönet mindennemű élet-leckéikért.

          És hát ki mástól tanultunk volna az elmúlt években a legtöbbet az életről, mint azoktól akikkel a legtöbb időt töltöttük együtt? Hisz mikor már csak hálni járt belénk a lélek egy fárasztó négyhetes szesszió végén, a vizsga reggelén mégiscsak előkerült egy-egy mosoly, és annak igencsak életszaga volt. És hogy fel tudott szakadni belőlünk az élet egy-egy buliban;  a diáknapok, az éneklések alatt is jócskán túlcsordult az életkedv közöttünk. Én köszönöm nektek ezeket a leckéket is az életről, a szakkönyvek mellett milyen üres lenne a polcom ezek nélkül.

Hálás vagyok, hogy azt is megtanulhattuk, hogy az életnek része a betegség, a csalódás és a kiábrándulás is. És az élet még így is értelmes, magában rejtve az újrakezdés csíráit.

          És hát kívánom mindannyiunknak, hogy megmaradjon bennünk a lelkesedés az élet-leckéinek tanulásához, s hogy mindazt ami ezután következik majd, azt is úgy tudjuk felfogni, mint egy újabb leckét, ami a fejlődés lehetőségét rejti magában. 

Végezetül, a már idézett Teréz anyától egy bátorítás:


Az élet az egyetlen esély, vedd komolyan!
Az élet szépség, csodáld meg!
Az élet boldogság, ízleld!
Az élet álom, tedd valósággá!
Az élet kihívás, fogadd el!
Az élet kötelesség, teljesítsd!
Az élet játék, játszd!
Az élet vagyon, használd fel!
Az élet szeretet, add át magad.
Az élet titok, fejtsd meg!
Az élet ígéret, teljesítsd!
Az élet szomorúság, győzd le!
Az élet dal, énekeld!
Az élet küzdelem, harcold meg!
Az élet kaland, vállald!
Az élet jutalom érdemeld ki!
Az élet élet - éljed!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése