Rembrandt-Nouwen Tékozló fiúja, s ahogy benne felismerem magam I.

Hol vagyok otthon? Vagy amikor azt mondom, hogy "nálunk", az tényleg az otthonom-e? S mi történik akkor amikor ez időről-időre teret cserél?
Az elmúlt hónapokban az általános helyzetjelentésem az, hogy úton vagyok. Vásárhelyről hazaköltöztem Udvarhelyre, egy hónap múlva csomagoltam, s elmentem Csobánkára. Aztán mikor kezdtem otthonosan mozogni, elmentem tíz napra egy tartományi körútra, hogy a tartományban is otthon legyek. S közben már arra készültem, hogy március végétől 5 hetet töltsek Franciaországban egy rendtől független iskolában, ahol mégis berendezkedtem az utolsó hetekre. Ahonnan a hazajövés is hármassággal járt: Csobánka-Udvarhely-Vásárhely-Udvarhely-Csobánka. Mint egy szép fűzér. Most ismét Franciaországban vagyok. Ez most egy renden belüli közösség, "mienkek", csak más a nyelvük, a kultúrájuk. Hat hétre most ez az otthonom. Aztán öt hétre visszatérek a tavaszi francia iskolába. Nekem is nehéz követni :)


És útközben találtam egy könyvet. Már régen megvettem, de most jött el az ideje, hogy megküzdjek vele. Megküzdés? Igen, Nouwen A tékozló fiú hazatérése című könyvét hiába olvastam napokig, nem tudott áttörni a bennem levő feszültségen, ellenálláson. Nouwen azzal kezdi a könyvet, hogy kutatott a történelmi háttér után, mit is jelenthetett abban a korban elhagyni az otthont, s az ehhez fűzödő kommentárja erőteljes indulatokat váltott ki belőlem: "A fiú távozása egy generációkon keresztül szent örökségként  áthagyományozott élet-, gondolkodásmóddal szembeni drasztikus szakításról beszél."
Ezek szerint azért lennék én a tékozló gyermek, mert a szerzetesség, s különösen egy nemzetközi rend melletti döntésemmel drasztikusan szakítanék a családi hagyománnyal? Mintegy megkérdőjelezném annak értékét?!
Aztán Nouwen kifejti, hogy a sokkal mélyebb értelme az "otthon elhagyásának":
"Az otthon a lényem középpontja, ahol hallom a hangot, amely azt mondja - Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik-. Ilyenként az otthon elhagyása megtagadása annak, hogy lényem minden részével Istenhez tartozom, hogy Isten örök ölelése biztonságban tart engem, hogy Isten valóban a tenyerére rajzolt, s kezének árnyékában tart." 

És ahogy a szerző, én is ismerem ezt a hangot, ezt az "otthon"-érzést, annak a szabadságát, hogy az Isten vágyik arra, hogy otthon legyek Benne, az Ő feltételnélküli szeretében. Annak az élménye most is élénk, amikor egy imában, amikor megadtam magam ennek a szeretetnek, azt éreztem, hogy az Isten valóban kitörő örömmel örül, s hogy mennyire vágyik arra, hogy minél több embert ölelhessen ugyanígy a karjaiba. S én ezért az "otthonért" indultam útnak a családomtól, a vásárhelyi életemből: hogy egyre több pillanat lehessen az életemben, amikor újra és újra visszatérek a Jóisten karjaiba, azzal a reménnyel, hogy egyre inkább megtanulok benne is maradni. S ugyanakkor megtanulni csak az Ő kedvéért kimenni a világba, hogy minél több embert segíthessek az otthonra találásban.
Szeretném, ha az Isten igazolná azt a hipotézist, azt a reményt, hogy Ő valóban elég lehet igaz otthonnak. Hogy Vele megtanulhatok úgy otthon lenni benne, hogy szabadon szerethessek s engedhessem, hogy szeressenek. Anélkül, hogy kötelességnek élmén meg, hogy elvárnám, hogy függnék tőlük.

S akkor mégis miért van az, hogy elindulok ebből az otthonból a világba, egy idő után összezavarodom, már nem hallom a hangot, s akkor mint egy riadt kis állat minden zsigeremből kapkodok a szeretet után, hogy nehogy meghaljak az idegenben?! Hogy kell ezt jól csinálni? Lehet-e egyáltalán úgy visszatérni az Atyai házba, hogy nem szennyes és szakadt a ruhám a sok üresjárattól, hogy a nekem ajándékozott kincseket nem eltékozoltam arra, hogy megvásárolhassam a szeretetet dicséret s elismerés formájában?

"Nagyon sok más hang is van, ezek lármások, teli ígérettel, csábítással. Ezek a hangok azt mondják, hogy MENJ, ÉS BIZONYÍTSD BE, HOGY ÉRSZ VALAMIT, HOGY MEGÉRDEMLED A SZERETET! Ezeket a hangokat régről ismerem, sokszor jó tanácsként érkeztek, féltésként szüleimtől, tanáraimtól, a környezetemtől, s főként a tömgkommunikációból. S amíg kapcsolatban vagyok azzal a belső, csendes hanggal, amely azt mondja, hogy -Te vagy az én szeretett fiam!-, ezek a hangok ártalmatlanok. Viszont mikor egy pillanatra a külső lármára figyelek, akkor hirtelen azt érzem, hogy veszélyben az életem. Olyannyira félek attól, hogy nem szeretnek, megvádolnak, félresöpörnek, mellőznek, átnéznek rajtam, hogy állandóan stratégiákat dolgozok ki önmagam védelmére." (kicsit összeollóztam a részeket)

És igen, ez a rész is ismerős, sok-sok éves munka, gyakorlás lelkigyakorlatok alatt-után-közben,

 hogy képes legyek figyelni a belső csöndes hangra a sok-sok lárma közepette (különösen egyetem alatt, amikor bizonyítani kellett, hogy érdemes velem dolgozni, nekem lehetőséget adni stb.). S mikor már-már azt hittem, hogy megtanultam ennek a hallgatózásnak a gyakorlatát, elkezdődött a jelöltségi időszakom. És az az ijesztő felismerés a hét hónapos útonlevésből, hogy ez az út sem véd meg a lármától, sőt. "Mit kell csinálnom, hogy szeressenek? Mi lesz, ha nem fognak szeretni? Miért nem úgy szeretnek, ahogy az hozzám a leginkább megérkezik? S én hogy szeressek? Hogy tudok nyitott maradni, amikor nem tapasztalom a másik részéről a nyitottságot? Nincs semmi haszon a jelenlétemből? Ha hasznos lennék, biztos könyebb lenne szeretni engem. A nyelvet ha megtanulmán rendesen, könyebben menne a kommunikáció? Mit adhatok, ha nem igazán értem, nem igazán tudom elmondani magam, meg amúgy is elfáradtam már a túlélésért folytatott küszködésben?

Húúúh, micsoda hangzavar. Arvo Part zeneszerző egyszer azt mondta: „Akkora hangzavart csaptam, hogy nem hallottam ki belőle a saját hangomat.” Azt a belső hangot, a Jóisten hangját. S ebben a hangzavarban az a lerosszabb, hogy függőségekhez vezet vissza, hogy az életem, az életben maradásom az emberi reakcióktól, visszajelzésektől függ, vagy épp a saját teljesítményemtől. Mik ennek a "tünetei"? "A düh, a neheztelés, a féltékenység, a bosszúvágy, a mohóság, az érzéki vágy, az ellenségeskedés és a rivalizálás biztos jelei annak, hogy elhagytam az otthonomat."-mondja Nouwen. S a görcsös kényszer, hogy ami eddig segített a túlésében, ahhoz visszatérni ("muszáj részt vennem a somlyói bicós zarándoklaton", "sok-sok minőségi beszélgetést, találkozást szeretnék, amíg otthon vagyok", "feltöltődni művészetből: tánc, zene, film, irodalom"), s mekkora riadalommal jár, amikor ezek nem elérhetőek......

Olyan jó lenne megtanulni a lárma közepén leülni, s várni a csendre. Vagy csak kapaszkodni a Jóisten két kezébe, hogy a vállaimba ívódjon annak érintése. Mert akkor szabadon be tudok menni a közösségbe. S elég csupán a jelenlétem, mert annak az örömét hordozza, amit az apa mond a nagyobbik fiúnak: "Hogy hazatért a fiam-lányom, aki eddig csak küszködött az életéért, az most végre igazán él." Így az Jóisten örömének vagyok megtestesülése. Amikor az Ő áldásából felállva megyek be a közösségbe, akkor az arról beszél, hogy az Isten otthon van bennem-bennünk, s vár haza, hogy igazán éljünk. Ahogy Avilai Teréz írta:

Hisz a szeretet emelt téged

szívem legszebb díszévé.

Tévelyegsz, vagy elvesztél:

ó, lélek, keresd magad bennem.

"Szeretett fiúként szembeszállhatok, vígasztalhatok, figyelmeztethetek, biztarhatok anélkül, hogy visszautasítástól kellene félnem, vagy helyeslésre lenne szükségem. Szeretett fiúként szabadságomban áll élni és életet adni, s az is, hogy meghaljak miközben életet adok."

Ezt szeretném újra és újra eltanulni az Úr Jézustól (visszatérni újra és újra a karácsonyi ikonhoz, ahoz a bébi-bizalomhoz):

1. Minden egyes viharban kicsit annak a két atyai karnak az érintését felidézni-érezni, amit a Jóisten soha vissza nem húz.S megkülönböztetni a "bizanyítanom kell"-t a "küldve vagyok, szabadon, hogy tegyem a tőlem telhető legtöbbet a Jóisten nagyobb dicsőségére".
2. Naponta felfedezni a szeretet gesztusait a környezetemben, s azokért hálát adni (megkülönböztetni az "elvárom, hogy"-t a "szeretnék nyitottan figyelni, rácsodálkozni"). S ezekre szabadságban válaszolni, anélkül, hogy félnem kellene, hogy úgysem elég amit adhatok.