2020. április 8., szerda

Júdás, Jean Vanier, Roger testvér és Etty Hillesum... a szorongásban úton lenni az Élet felé

Nagyszerda este van. Ezelőtt körülbelül egy hónapja olvastam a számomra is sokkoló hírt: Jean Vanieről, a Bárka alapítójáról megalapozott nyomozás alapján kiderült, hogy szexuálisan visszaélt több éven keresztül a Bárka öt munkatársával. Felfordult a hírtől a gyomrom: az az ember, aki az életét szentelte azért, hogy szellemi sérült emberek a közösség integrált tagjai lehessenek, az az ember, aki újra és újra hangoztatta a törékenységben rejlő erőt, kincset, HOGY TEHETETT ILYET EZ AZ EMBER?!
Jean Vanier és a Bárka hagyományos lábmosás szertartása
Engem személyesen olyanként érintett a dolog, hogy egy hónapot élhettem a Bárkában, életem egyik legmeghatározóbb hónapja volt, és a úgy a „barátok” (azok a szellemi, szociálisan sérült emberek, akik a közösség bentlakói) mint a munkatársak arca felragyogott, amikor a Jean Vanierval való személyes emlékeikről meséltek. Nekem az Isten képemet formálta mindaz a Jean Vaniertól olvastam. Kérdéseket hozott fel bennem a hír: LEHET VAJON BÍZNI ABBAN A TAPASZTALATBAN, ABBAN AZ ISTENKÉPBEN, AMIT EZÁLTAL FEDEZTEM FEL? HOGY FÉRHET EL EGY EMBERBEN A JÓSÁG ÉS A SÖTÉTSÉG?
Ma, a nagyszerdai bibliai részeket olvasva újra szembesültem ezzel a dilemmával, hisz Jean Vaniernak több könyvében is téma Júdás, Péter és János nagyon eltérő válasza a Szeretetre (Jézus, a szeretet ajándéka, Entre dans le mystere de Jésus, Jésus vulnérable). És az már korábban is megfogott, hogy Jean Vanier sosem írt értékítélettel egyikről sem, valahogy azt kereste, hogy vajon miféle nyomorúság mozgatja ezeket az embereket árulásaikban, tagadásukban. Ma újra fellapoztam, ahol Júdásról ír: 
Arcabas - La Trahison de Judas
Iskáriótes Júdás lett az áruló – egy a tizenkettő közül, akiket Jézus választott.
Júdás Jézussal járt, őt hallgatta,
tanúja volt jóságának és hatalmának.
Jézus szerette őt.
Júdás azonban rejtegette a többiek előtt Jézus iránti bizonytalan érzéseit.
Nem gondolták, hogy képes elárulni Jézust.
(...)
Így Júdás csókkal árulta el Jézust,
csókkal játszotta a papok kezére, hogy megöljék.
Halálra adta Jézust.
Miért ez az erőszakos tett,
ez a szörnyű, megvetendő cselekvés?
Csak az irigység késztethet valakit ilyen lépésre.
Júdást irigység fűtötte!
Bizonyára egyszerre szerette és gyűlölte Jézust.
Bizonyára csakis magának akarta Jézust.
Ő akart lenni az egyetlen Jézus számára,
mint egy megsebzett gyermek, aki apja után kiált,
ám bizonytalan érzelmek töltik egy apja iránt.
Júdás biztos féltékeny volt volt Máriára, Márta nővérére, Betániában tanúsított viselkedése bizonyítja ezt. (Jn 11)
János, a „szeretett tanítvány” felé is féltékenységet érzett,
aki az utolsó vacsoránál Jézus keblére hajolt (Jn 13).
Júdás be akarja bizonyítani, hogy ő is valaki,
hatalmat akart.
Jézus nélkülözhetetlen támogatója akart lenni,
aki elősegíti, hogy politikailag és vallásilag sikert arasson.
Júdás semmi esetre sem akarta, hogy Jézus gyönge legyen,
neki nem a könyörületes, közösségteremtő Jézus kellett.
Júdás hihetetlenül megtört, szorongással teli ember volt.
Nem tudott felengedni, és képtelen volt Jézusba vetni a bizalmát.
A szorongás kedvező talaj a kísértő számára.
A szorongás, a gonosz sugallta irigység, gyűlölet borzasztó tetteket szülhet.
(Jean Vanier: Jézus, a szeretet ajándéka, 119-120 o.)

Nagy felfedezés volt számomra a Taizé alapító Roger testvérről, illetve az ő soraiból is olvasni, hogy ő is sokat küzdött a szorongással. Roger testvér is sötét világokra, a meghasonlottság elemeire bukkant. „Harc és szemlélődés” könyvében így vall erről: „Mindnyájunkban rejlenek szakadékos mélységek, ismeretlen valóságok, kétségek, vad szenvedélyek, titkos szenvedések... de bűntudat is, soha be nem vallott dolgok, olyannyira, hogy rettenetes ürességek tárulnak elénk. Ösztönök kavarognak bennünk, azt sem tudjuk, honnan törnek elő – ősapai emlékek-e vagy örökletes meghatározottságok? Ha gyermeki bizalommal hagyjuk, hogy Krisztus imádkozzék bennünk, egy szép napon tátongó mélységeink is lakhatóvá válnak. ” 

És hát ki másnak a napló bejegyzésével zárnám e nagyszerdai úton levést, mint az Etty Hillesum felismerésével, aki megjárta a maga külső belső útját a szorongástól a szabadság felé:
„Az egyetlen dolog, amit ezekből az időkből megmenthetünk, és az egyetlen dolog, ami számít, a Te kis morzsád mibennünk, Istenem. És talán hozzájárulhatunk ahhoz is, hogy kiássunk mások meggyötört szívéből. Igen, Uram, úgy tűnik, hogy te nem tudod megváltoztatni a körülményeket, mert azok is az élet részét képezik. Nem okollak érte, később majd te vonsz felelősségre minket. És minden szívveréssel nő bennem a bizonyosság, hogy te nem tudsz segíteni, hanem rajtunk áll, hogy segítsünk neked, és az utolsó leheletünkkel is megvédjük hajlékodat mibennünk”.


S így a végére valahogy irgalmasabb szemmel tudok nézni a Jean Vanier útjára, életére, s ugyanakkor hálás vagyok a Bárkának, hogy az első vallomás után nyomozást indított, felfedte az igazságot annak minden következményével. És hümmögöm magamban az ősi keleti dallammal: "Ó, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösöm."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése