Feketék, fehérek, tarkák analógia

 Az utóbbi hetek evangéliumai nálam ki szokták ütni a biztosítékot: egymás után jönnek a „kirekesztő” evangéliumok. Akik jól teljesítettek, azok örülhetnek, vigadhatnak, akik nem, azok nem elég, hogy elszúrták az életüket, még az Isten is kirakja őket a sötétségbe, s ott aztán folytathatják a fogcsikorgatást. Hogy az Isten ilyen olcsó megoldással beérje, hogy az isteni kreativitás itt megálljon, hát azzal nekem nehéz kibékülni. 

www.dictionaryblog.cambridge.org

Bőven meglehet, hogy nagy csalódás fog érni a halálom után, de valahogy én abba tudok belekapaszkodni, nekem az ad reményt, hogy ezek az evangéliumok nem ennyire hasított emberszemléletűek: hogy vannak a jók, az igazak, az ügyesek, s vannak a rosszak, az örök vesztesek. Vegyük például a tíz szűz történetét (ha valaki nem ismerné, röviden vázolom): van tíz fiatal nő lelkesek, elindulnak, hogy találkozzanak a vőlegénnyel-menyasszonnyal. Biztos ami biztos, lámpát is visznek magukkal. Az jól is fog, mert késik a vőlegény, este lesz, a lámpákat égve hagyják, leszáll az éj, s elbóbiskolnak. Nincs azzal semmi gond, mert valaki aztán szól, hogy érkezik a vőlegény. S akkor itt lesz érdekes a történet: a társaság fele hozott magával olajat, úgyhogy tudnak menni tovább a világító lámpással. A társaság másik fele viszont nem tervezett hosszú távra, s bepánikol, hogy a sötétben hogy menjen tovább.

 A történet folytatása előtt megállnék egy pillanatra. MI van akkor, ha ez a történet is rólunk szól, a mi lelkünkről, arról a kettősségről, ami bennünk van? Nem ismerős a tapasztalat: nagy lelkesedéssel elindulni egy úton, egy kapcsolatban, ami jövőt ígér, életem megvalósulását? (Érzem, hogy behív valami, Valaki ebbe az útba.) S nagy lelkesen el is indulok. És egy idő után már kevésbé lelkesen, de még megyek, előveszem a „lámpásaimat” – még mindig bízok abban, hogy nemsokára megérkezik a „megmentő”, csak beérek a célba, csak révbe ér a kapcsolat. S akkor jön a nem várt meglepetés, a „vőlegény”, az ünnep, késik, nincs sehol.

A krízis, a káosz, a sötétség, az Isten nem kímél meg: ott vagyok maradva a kérdéseimmel, kételyeimmel, s amikor az emberi lélek a szentírásban nem bír szembe nézni a félelmeivel, általában elalszik. Itt is álljunk meg, s mondjuk ki, hogy eddig az okosak s a balgák épp úgy tesznek: ELINDULNAK, s nem az ő hibájuk, hogy este lesz. Az elköteleződésben egy szakma, egy kapcsolat, egy életút mellett el kell indulni, a happy end viszont…

Ez a történet a tíz szűzről elég tragikus lenne, ha a félelmükben elszendergőket, megbénultakat, hagynák tovább szundizni. Nekem az nagyon tetszik, hogy a Vőlegény, a Meghívó elküldi az emberét, s felkelti álmukból őket. És eljön a legizgalmasabb pillanat, amikor újra dönteni kell: menni tovább vagy visszafordulni?

A szentírási történet úgy folytatódik, hogy az okosok mintha csak sejtették volna, hogy eljön ez a pillanat, hoztak magukkal pót-olajat, a balgák viszont nem. S kérnék, hogy osszák meg az olajat, de az okosok nem adnak, nehogy ne legyen elég végül senkinek sem. Itt jön a nagy szétválás: az okosok folytatják útjukat, a balgák meg rohannak vissza, hogy olajat vegyenek. A történet úgy zárul, hogy a vőlegénnyel együtt az okosok bemennek az ünnepre, a nagy későre megérkező balgákkal viszont nem tud azonosulni a vőlegény, s kirekeszti őket.

Voltatok már nagy krízisben, valami irtó nagy vízválasztó előtt? Ismerős nektek, hogy a józan ész azt mondta volna, hogy nincs tovább, vissza kell fordulni? Mi volt akkor, ami fűtött titeket, hogy tovább menjetek? (Ha szent Ignáci szavakkal mondanám, úgy hangzana: hogy vigasztalanság idején nem másítjuk meg a vígaszban meghozott döntést.) 

https://www.walesonline.co.uk/news/wales-news/meet-battenburg---black-and-3406261

MEG VAGYOK RÓLA GYŐZŐDVE, HOGY BENNÜNK VAN AZ OKOSSÁG IS ÉS A BUTASÁG IS. Mindenféle balga vakremény, csalfa illuzió, s valami mély tudás, bölcsesség, az élet akarása. S amikor szakad a part, ott valami élesen megmutatkozik a legbelsőbb tudásunkból, s a legigazabb énünkből, és az választja az Életet, hogy továbbra is úton maradjon. A kényelemhez szokott butaságaink pedig menekülőre fogják. És az Isten, az Élet Ura, érkezik, és megpecsételi bennünk azt a bölcs tudást, azt a fényt, s megünnepli legigazabb énünket, a butaságainktól pedig elhatárolódik.

Mi volt életem legnagyobb krízise, és mit tanultam meg magamról általa?