Bienvenue ma soeur!

2021.10.19. (kedd) - N'Djamena

És akkor elkezdem. Egy páran kértétek, hogy írjak majd a csádi élményeimről, küldjek képeket, és hát arra gondoltam, hogy a blog lesz majd a megoldás.

Villanásokat fogok megosztani, ítélet-mentesen (remélem), egyszerűen, amit látok, hallok, ami megérint. Nem akarok semmi mást, mint mesélni. Ahogy Mrs. Chimamanda mondja a TED beszédében, Afrikáról van egy csomó „szűk-perspektívájú” elképzelésünk (Az egyetlen történet veszélye előadás itt megtekinthető magyar felirattal - https://www.ted.com/talks/chimamanda_ngozi_adichie_the_danger_of_a_single_story/transcript?language=en). Hátha az én itteni 4 hónapom alatt lesznek más történetek is, mint a megszokott előítéleteimmel cirádázottak. 

Először is, első szabály: nincs olyan, hogy AFRIKA, vagy az afrikaiak így, az afrikaiak úgy. Ettől idegbajt kapnak a helybeliek. Épp úgy, ahogy amúgy én is kikérném magamnak, hogy Európa nem Franciaország, vagy hogy halvány fogalmam, hogyan gondolkodik egy német csak azért, mert európai kontinensről jövök. De hogy ne legyen olyan egyszerű, még csak azt sem mondhatom, hogy „És ti csádiak, erről hogyan vélekedtek?” – sok az országon belüli népcsoport, akik a saját törzsi nyelvüket beszélik, s akik ahhoz, hogy más csádi emberrel megértsék magukat vagy a csádi arabot vagy a franciát használják. (Hála neked kolonizáció az afrikai területek merev országhatárokba lettek szabdalva.)

És akkor a mai történet. Ma az egyik nővértársammal, aki asszisztensnő az egyik itteni kórházban (N’Djamena – a főváros), elmentünk meglátogattuk a munkahelyét. Egy egyházi alapítású kórház, van egy kedves nővér, aki a főnöknő, és van egy menedzser, aki amúgy jogász, és van egy orvosi igazgató. Nagyon kedvesen fogadtak – egyrészt mert az itteni emberek nagyon udvariasak, de szerintem főként, mert a nővértársam 15 éve dolgozik ott, ő a „főnővér”, és nagyon szeretik. Ami meglepett, hogy a precizitást, transzparenciát igénylő helyeken a kórházban apácák dolgoznak (a gyógyszertárban, az alultáplált bébik részlegén, ahova sok tejpor adomány jön külföldről, a titkárságon…). Adéle (az én nővértársam) mondta, hogy valahogy a szerzetesi jelenlét több megbízhatóságot ígér. 

Aztán bementünk a kórtermekbe is. Néhány szakmai sor a kollégáknak. Hááát…. nem is tudom mi lepett jobban meg: az, hogy mivel sok a beteg, s kevés a hely az udvaron teszik a perfúziót, vagy hogy akármilyen körülmények vannak, az alultápláltaknál komoly füzete van minden gyerkőcnek, mérik az antropometriai paramétereket, ha kell tesznek nazogasztrikus szondát… Vagy talán mégiscsak az volt a csúcs a mai napban, amikor a műtőből kijött a betegekkel teli folyósóra a műtős nővér, nagy győztesen hozva az pléh vájdlingban a 8 kg-os fibrómát, s mi is megcsodálhattuk 😊 (pardon a nem szakmaiak felé)

S mindezek után bementünk az igazgatóhoz, a talán negyvenes éveiben levő jogászhoz, aki tudta, hogy Románia és Csád zászlója ugyanazon színekből áll, ugyanabban a felállásban, s akinek a franciaországi egyetemi évek alatt a román barátai azt mondták, hogy „Végül is te is román vagy, csak fekete.” Így mi szépen kiegyeztünk, hogy végül is én is csádi vagyok, csak fehér 😊 Nagyon szimpatikus volt, ahogy megkérdezte Adélet (a nővértársamat), hogy szerinte ki lenne alkalmas a másod főnővéri állásra. Én ilyen szakmai kollaborációt még otthon is csak ritkán látok.

Hát így. De én nem itt fogok dolgozni csádi 4 hónapom alatt. Bitkineben van egy kisebb kórház, oda vagyok „leszerződve”, de ha nem tetszik, az NDA kórházban szívesen látnak 😊 (NDA – Notre Dame des Apotres, Apostolok Pátronája Kórház)

Mára ennyi, ahogy a helyiek mondják: Minden napnak elég a maga kegyelme! Salaam Alaikum! (Béke veletek!)