Kié a megszentelt élet éve?

Egy nagyon meglepő felkérést kaptam: legyek társbeszélgető egy szerzetessel, aki arról kellene beszéljen, hogy mit is jelent, milyen is a szerzetesi lét, mert fontos lenne azt közvetíteni, hogy nincs szakadék a szerzetesek és világiak között.

Próbálom saját magam számára is megfogalmazni ezt, de előtte szükséges volt tisztáznom, hogy ha elvállalom, mit is remélek én ettől. Az első dolog, ami újra előjött bennem, az volt, amit pár héttel korábban a kérdésre válaszoltam, hogy miért szeretek minisztrálni: azért minisztrálok, és azért vállalom fel ezt a kissé ijesztő beszélgetést (ijesztő, mert hát ki vagyok én, hogy a szerzetességről, megszentelt életről beszéljek?) mert mindkettő azt hordozza, hogy a Jóistenhez egészen közel lehet menni. Hogy ehhez nem kell tökéletes embernek lenni, sem  teológiai tudásban, sem a törvények megtartásában, sőt a szeretetem is lehet az ember töredékes, önző, bárgyú. Hogy a Jóisten nem teljesen kikupálódott embereket vár a szolgálatba (és ez lehet akár a család is), hanem nagy-nagy nyitottságot, kíváncsiságot, tanulni vágyó szívet, ami a többre, tökéletesebbre vágyik, de mivel tudja, hogy őt a Tökéletes Szeretet feltétel nélkül szereti, ez a többre vágyás nem teszi görcsössé, nem megy ez át megfelelési kényszerbe.

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy mi a hivatásom?

Mivel ehhez a témához nagyon is kicsinek érzem magam, indításként egy idézetet hozok: "Isten működése az üdvösségtörténetben nem monológhoz hasonlít, amelyet Isten önmagával folytat, hanem egy hosszú drámai párbeszéd Isten és teremtménye között, amelyben Isten lehetőséget nyújt az embernek, hogy valóban válaszoljon az Ő szavára, és így függővé teszi saját következő szavát attól, amit az ember szabadon válaszolt. Az ember cselekvése is mindegyre lángra lobbantja Isten szabad tettét." (Karl Rahner, Összesített művek)

    Számomra egyrészt azért lett fontos ez az idézet, mert lenyűgöz, hogy a Jóisten mennyire

nagyvonalú: tudva, hogy emberi törekvéseink mennyire törékenyek, mégis ránk meri bízni a dolgokat. Másrészt pedig ez az idézet azt feltételezi, hogy nagyon is ismernünk kell az Ő hangját. A hivatás a latin "vocatio" szóból ered: "vocare" hívást jelent. 

Vajon engem hogyan szólít meg, hogyan hív a Jóisten?

Nagycsütörtök

      Nagycsütörtök volt. A pap arról beszélt, hogy mikor valakit nagyon szeretünk, van egy közös jelünk, egy szimbólumunk, amit ha bárhol meglátok, akár egy idegen országban, akár amikor a másik már nem él, megdobban tőle a szívem, felszakad a szeretet forró könnye. Nekem mi lenne a szimbólumom? A kedvesemmel mi a közös szimbólumunk? És vajon, mi lehet az Úr Jézus jele számunkra? Mi az ami őt a leginkább kifejezi? Nem hagyott hátra rendalkotmányt, intézményt, sem kincseket amikre vigyázni kellene.....