Yuppi-utószó, államvizsga-előzetes

           Nem tudom, más hogy van vele, de az orvosi egyetem hosszú évei alatt engem el-elkapott az a kínzó gondolat, hogy haszontalan az energia befektetésem. Tudtam, hogy egyszer majd egy távoli jövőben a mostani munkámnak meglesz a gyümölcse, de ha csak ez lett volna a motivációm, én biztos abbahagytam volna.

Két eskü között

Vasárnap van. Pénteken volt a kicsengetésünk, az ünnepélyes zárása az egyetemnek, elmondtuk az orvosi esküt, amit "ünnepélyesen, szabadon tettem, és becsületemre fogadtam". Ma este pedig a Te Deum, Évzáró szentmisénk lesz, amiben a végzősök különös figyelmet kapnak, és majd az Oltáriszentség előtt ismét elmondjuk az esküt, s végén hozzátesszük: "Isten engem úgy segéljen!"

Hogyan is lehetne másként bármit is ígérni, hogy a másik ember testi, lelki jólétét szolgálom, ha abban nem segít majd a Jóisten, hogy a betegekhez megkülönböztetés nélkül fordulok, akkor is, ha tisztességtelen dolgokat művel, akkor is ha megbánt? Hogy tanítóimnak és kollégáimnak megadom a tiszteletet, akkor is ha nem találom méltónak viselkedésüket? Egy ember erre nem képes, egyedül nem. S akkor hogy lehet elindulni ezen az úton? 

Ezt a beszédet mondtam a vártemplomi ünnepségen

Tisztelt tanári kar és meghívottak! Drága szüleink és rokonaink! És ti, kedves végzős diáktársak!

          Ha megkérdeznék bárkit, hogy szerinte egy orvos, fogorvos, gyógyszerész, aszisztens vagy bába minek a szakértője, attól félnék gyakrabban kapnám azt a választ, hogy ők a betegségek a szakértői. Ha azt válaszolnák, hogy egészség-szakértők az már jobban hangzana, de hát tudjuk, hogy az egészség egy eléggé relatív fogalom. Az lenne a javaslatom, hogy egy pillanatra, mondjuk azt, hogy mi, végzős diákok egy bizonyos értelemben életszakértők vagyunk. Hiszen erről tanultuk az elmúlt évek alatt, nem? Kezdtük a legparányibb sejtalkotó elemeknél, aztán próbáltuk megérteni a szervezetünk életfontosságú szerveinek működését, később pedig azt, hogy hogyan próbál életben maradni a szervezetünk egy betegség ideje alatt is.

Bennünk élő hegyeink

     "Az útonlevésben az út a fontos, nem a megérkezés." - mondja Loyolai Szent Ignác. És ezt a mondatot nagyon hangzatosnak találtam, mélynek, azt is mondhatom, hogy szerettem idézni. Aztán idén a csíksomlyói búcsúra biciklivel zarándokoltam el, ami kb 200 km-nyi utat jelentett, és a frissen aszfaltozott meredek úton felfele ez a mondat bosszantónak tűnt elsőre: amikor nincs már könnyebb fokozat, amikor sorra hagynak le a többiek, lányok is, fiúk is, idősebbek, fiatalabbak, amikor az ájulás környékez, akkor hagyjanak az ilyen mondattal. És utólagosan (az ágyból gépelve :) ), azon tűnődöm, hogy ez kicsit a saját életem "hegyeivel" is így van: vannak olyan életszakaszok, amik nagyon elfárasztanak, amikor úgy érzem, hogy már nincs erőm.

Kié a megszentelt élet éve?

Egy nagyon meglepő felkérést kaptam: legyek társbeszélgető egy szerzetessel, aki arról kellene beszéljen, hogy mit is jelent, milyen is a szerzetesi lét, mert fontos lenne azt közvetíteni, hogy nincs szakadék a szerzetesek és világiak között.

Próbálom saját magam számára is megfogalmazni ezt, de előtte szükséges volt tisztáznom, hogy ha elvállalom, mit is remélek én ettől. Az első dolog, ami újra előjött bennem, az volt, amit pár héttel korábban a kérdésre válaszoltam, hogy miért szeretek minisztrálni: azért minisztrálok, és azért vállalom fel ezt a kissé ijesztő beszélgetést (ijesztő, mert hát ki vagyok én, hogy a szerzetességről, megszentelt életről beszéljek?) mert mindkettő azt hordozza, hogy a Jóistenhez egészen közel lehet menni. Hogy ehhez nem kell tökéletes embernek lenni, sem  teológiai tudásban, sem a törvények megtartásában, sőt a szeretetem is lehet az ember töredékes, önző, bárgyú. Hogy a Jóisten nem teljesen kikupálódott embereket vár a szolgálatba (és ez lehet akár a család is), hanem nagy-nagy nyitottságot, kíváncsiságot, tanulni vágyó szívet, ami a többre, tökéletesebbre vágyik, de mivel tudja, hogy őt a Tökéletes Szeretet feltétel nélkül szereti, ez a többre vágyás nem teszi görcsössé, nem megy ez át megfelelési kényszerbe.

Amikor azt kérdezik tőlem, hogy mi a hivatásom?

Mivel ehhez a témához nagyon is kicsinek érzem magam, indításként egy idézetet hozok: "Isten működése az üdvösségtörténetben nem monológhoz hasonlít, amelyet Isten önmagával folytat, hanem egy hosszú drámai párbeszéd Isten és teremtménye között, amelyben Isten lehetőséget nyújt az embernek, hogy valóban válaszoljon az Ő szavára, és így függővé teszi saját következő szavát attól, amit az ember szabadon válaszolt. Az ember cselekvése is mindegyre lángra lobbantja Isten szabad tettét." (Karl Rahner, Összesített művek)

    Számomra egyrészt azért lett fontos ez az idézet, mert lenyűgöz, hogy a Jóisten mennyire

nagyvonalú: tudva, hogy emberi törekvéseink mennyire törékenyek, mégis ránk meri bízni a dolgokat. Másrészt pedig ez az idézet azt feltételezi, hogy nagyon is ismernünk kell az Ő hangját. A hivatás a latin "vocatio" szóból ered: "vocare" hívást jelent. 

Vajon engem hogyan szólít meg, hogyan hív a Jóisten?

Nagycsütörtök

      Nagycsütörtök volt. A pap arról beszélt, hogy mikor valakit nagyon szeretünk, van egy közös jelünk, egy szimbólumunk, amit ha bárhol meglátok, akár egy idegen országban, akár amikor a másik már nem él, megdobban tőle a szívem, felszakad a szeretet forró könnye. Nekem mi lenne a szimbólumom? A kedvesemmel mi a közös szimbólumunk? És vajon, mi lehet az Úr Jézus jele számunkra? Mi az ami őt a leginkább kifejezi? Nem hagyott hátra rendalkotmányt, intézményt, sem kincseket amikre vigyázni kellene.....

Hordozni az életet a születésig

A születés hete van. És épp most olvasok egy könyvet, ami nagyon tetszik: Anita Diamant The Red Tent (A vörös sátor), amelynek a kerettörténete Jákob lányának az életét meséli. Sok kritikával fogadták a könyvet keresztény körökben, mert a bibliai részlethez nem ragaszkodik szóról szóra, kiszínezi a szereplőket, nagyon is emberivé formálja. A fő vonala a könyvnek a nőiesség, hogyan élhették meg az akkori nők a menstruációt, a poligámiát, a hétköznapi teendőket, a szülést és a meddőséget. 

Mindennek megvan a maga ideje

Hogy mi lesz ebből, nem tudom... emlékezés, hálaadás, lezárás, elbúcsúzás? Egy pár nap múlva lesz öt éve annak, hogy egy februári reggelen egyetemkezdés helyett a kórházi vizsgálószobában megrémülve hallgattam a hírt: be kell feküdnöm kezelésre (orvosis diákként talán még ijesztőbb ez a hír, a kiszolgáltatottsággal való szembesülésről senki sem tanít nekünk).