Aki fehér, kapaszkodjon!

 2021. október 23-24. (szombat-vasárnap)

Hát akkor haladjunk kicsit az időben visszafele, s ugyanakkor biztonsági öveket bekapcsolni: N’Djamenaból, a fővárosból elindulunk keletre, elindulunk a városból egy vidékibb környezetbe – a Guerra tartományba. Bár Bitkine város, sokkal inkább emlékeztet egy falura – honnan lehet tudni, hogy város? Hát először is, aszfaltozott főútja van, sőt dekorációként még nagyon szép lámpa sor is van ezen az úton, amikben az égő amúgy nem ég 😊 Van egy kórháza is, nemcsak rendelő – én majd hétfőtől abban a kórházban fogom kezdeni a félidős gyakorlatomat.

De még Bitkine részletesebb bemutatása előtt, hadd írjak pár sort az utunkról. Nos, amint már mondtam, lehet utazni autóval, motorral, vannak nagy távolsági buszok is, s elméletileg van egy aszfaltozott út is. Jaj, én nem vagyok egy ijedős fajta, de azalatt a 7 óra alatt, amíg ide értünk egy párszor már csak nevetni tudtam a pillanatokon, amik meghaladták csibe-lelkemet. A Toyota-autót agyon pakolva, szépen elindultunk, s aztán ahogy kiértünk a városból, elhagytuk a kis falvakat is, s maradt csak a szavannai táj, a homok, mi és az aszfaltút, na ott kezdődtek az izgalmak. 

„Ma soeur! Nézze csak, nálunk is többsávosak az utak!” – szólt hátra egyszer a sofőrünk huncut mosollyal, s valóban figyeltem én is, hogy az aszfaltról jó pár autó, motor lemegy a homokos útra, mert az aszfalton akkora gödrök vannak, hogy a fél autó simán elfér benne, vagy annyira le van süllyedve az út széle, hogy simán 45 fokos szögben megdől az autó amikor ott megyünk. Ehhez érezzetek hozzá még 80-110 km/h-ás sebességet, egy kis arab háttérzenét, és azt a kiegyensúlyozottságot, amit két másik útitársam áraszt magából (mindkettő több 10 éve Csádban élő szerzetes). 

És az abszolút része a helyi folklórnak, hogy hirtelen lelassítunk, ugyanis egy nomád csoport teve-karavánostól átkel az úton, vagy mert épp kecskenyájat kell átengedni. Az elsőbbségi szabályok mindig helyzethez adaptáltak 😊

Aztán Bitkinebe érkezve máris szimpatikus a táj, mert vannak hegyek, a közösségünk udvarán pedig csodaszép virágok vannak. Viszont egy ilyen út után alig vártam, hogy visszavonuljak, s lelkem megnyugtatására megnézzek egy fél részt a kedvenc koreai sorozatomból 😊 

Vasárnap a misszió vasárnapja volt – elmentünk a helyi templomba. Egy nagyon egyszerű beton épületet kell elképzelni, nekem viszont tetszik ez a templom, mert N’Djamenaban nagyon furcsán hatott rám az európai Jézus ábrázolású főoltárkép és a lourdes-i Mária szobor, ehhez képest ebben az egyszerű templomban egy afrikai Madonna kép van, és a feszület egy afrikai Jézust ábrázol. Aztán a mise énekek… végre a lelkemnek való ritmus – dobbal, bevonuláskor pedig táncoló gyerekekkel. Az az igazság, hogy én ezt nagyon élvezem. És a püspök úr jött el misézni, nagyon emberséges prédikációja volt – s mivel a gyülekezetben főleg a nők nem igazán beszélnek franciául, előbb mindig elmondta csádi arab nyelven is.

A mise végén aztán sokan jöttek kezet fogni, megcsodálni egy igazán „sápadt” fehérembert – a nővértársaim is kirívóak, de én vagyok az igazán fehér. (Leo – mexikói, M.Th – francia, de hát évek óta itt él). De a kézfogás itt kulturális, itt illik kezet adni akár nő vagy, akár férfi.

Poén ide, poén oda, nem mindig egyszerű emészteni ezt a másságot. Hadd osszak meg valami „segítő nővérit” is: nagyon szeretem a kápolnánkat itt Bitkinben – a tabernákulum egy csádi falusi kunyhót idéz, amilyent sokat láttam az úton. És ott van a barátság ikon is, mert a feltámadás ikon is. Ezek számomra mind egy olyan Istenről beszélnek, aki leereszkedik közénk – bármely kultúrához tartozzunk is, és aki elbírja a tehetetlenségemet, a félelmeimet. 

Továbbra is igaz: minden napnak elég a maga kegyelme! Salaam aleikum!