A kérdésre egyelőre nincs válaszom. Élek. Élem a Segítő Nővéri életet. Volt bennem egy vágy, volt egy önátadás, egy picike mag megfogant bennem. S szépen csendben növekszik. Én közben munkába járok, felveszem az orvosi köpenyem. Különben is Momo (Michael Ende regényhőse) azt mondta, hogy a szavaknak meg kell nőniük :)
Addig is lefordítottam egy rövid szöveget, ma ünnepeltük a rendünk alapításának évfordulóját. De jó, hogy van, aki szavakba öntötte mindazt a gazdagságot, amit én is megsejtettem. Ünnepeljetek velünk ti is!
Tegnap és ma meséje
Egy nap,
egymagában üldögélve
egy karizma
beszélt fennhangon...
szerencséjére
valaki épp meghallotta...
Hallgassátok
csak,
lehet, hogy
ráismertek...
Az én
karizmámban ott a szív.
Ki akarja
óvni azt?
Én! – kiált
fel a kislány.
Az én karizmámban
ott a test.
Ki akar benne megtestesülnii?
Én! –
dalolja a kislány.
Az én
karizmámban ott a tűz.
Ki akar e
lángokon osztozni?
Én! –
táncolja a kislány.
Az én
karizmámban ott vannak, akik távol maradnak.
Ki akarja
felkutatni őket?
Én! – tüsténkedik
a kislány.
Az én
karizmámban ott az Eukarisztia.
Ki éhes?
Én! – kéri a
kislány.
Az én
karizmámban ott a horizont.
Ki akar oda
merészkedni?
Én! –
jelentkezik a kislány.
Az én
karizmámban ott a remény.
Ki
vállalkozik arra, hogy várjon?
Én! – sóhajt
a kislány.
Az én
karizmámban ott a csend.
Ki akarja
meghallani azt?
Én! –
suttogja a kislány.
Körülötte a
világ elcsodálkozik, mert ahogy a kislány nőttön-nő,úgy nő vele együtt a
karizma... Addig-addig nő, a kislány mindinkább terjeszti, mígnem egy nap már
nem lehet visszatartani... s egyszer csak a „mi karizmánk” lesz, a „mi Segítő
Nővéri testünk”.
(Brouchure
Auxiliatrice – 2007)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése